Csendes folyó a lelkem

Égből fakadt s a földet járja,

Mezőbe simul a lágy kikeletben,

Mosolyog rá a pitypang rikító virága.

Mint vízimalom nagy lapátkereke

Úgy kavarja vízét az emlékezés,

S buborékok törnek a felszínre,

Bennük fájdalom rejlik s nevetés.

A szeszéjes sors rakta mederben

Hol bő vizű, hol hirtelen apadó,

Szikláról zuhan, vize szétfröccsen,

Majd durva lábak taposta gázló.

Lassan a kihalt végtelen síkra ér,

Nélküle röppen tovább az idő,

Az elmúlás tengerébe hazatér,

Vele hal a múlt, jelen s jövő.