Megyek kinyújtott kézzel szinte vakon,

Hideg falak tövén dideregve,

A semmit tétován tapogatom,

Léptem alatt cserepek törnek recsegve.

Bőrömre a jeges szél apró dűnéket rak,

S egyre nő nyugtalanságom,

Fejemben hánykódó szavak,

Suttogok: Merre vagy boldogságom?

De csend csomagolta árnyak között

Vállat von a némaság,

A remény lezuhant s eltörött,

Lett a szívem kietlen, száraz pusztaság.

Szürke égen fekete nap kell, árnyék sugarú,

Kedvemet éjsötétre festi,

A szerelem csorgó faggyú,

Lángja lobban még, majd örökre elveszíti.

Remete lelkem, testem barlangjában ül,

S rácsöpögnek a hétköznapok,

Fröccsenve hangjuk csendül,

S holnapra már, csak cseppkőoszlop vagyok.