Gyertya ég, a lángja lobban, reszket

Az emlékek szelíden ölbe vesznek.

Fölemelnek, visznek pille szárnyon,

Hogy szívem szeretteimre rátaláljon.

Rájuk, kik fájó sebeket hagytak örökül,

S hiányuk csak nő, egyre jobban mélyül.

Nyugodt víztükörre eső kő az emlékezés

Egyre több a fodros gyűrű, s nő a rezgés.

Repülök, látom megkopott emlékképeim,

Mik kiszóródtak a múló idő lyukas zsebein.

E képek építették, s éltetik sajgó lelkemet

Jelentik a jövőt, dobogtatják bús szívemet!

De ha szomorú is, lüktetve ver egyre tovább

Viszi az élet fényes, kibontott drága zászlaját.

Az elmúlás szele, ha arcomat idővel megcsapja

Majd drága lányom viszi tovább, ő lobogtatja!

A zászlót emelve, ha nehéz is fogni, vinni kell!

A múltból megannyi drága ős, bizakodva figyel!

Az élet lángját, mit a jövőjük zálogaként adtak

Vigyázva vidd, s kacsints a ragyogó csillagoknak!

A félt örök titok, mi az ajtó mögött fátyolosan áll,

Ne siesd megfejteni, hisz annyian számítanak Rád!

Hogy kik? Az ősök szelleme, szeretteid, s még valakik

A sok költő ember itt, hol a művészet virágzik, s lakik!