Vérvörös az égalja, hová lenyugszik a nap

Katonákat gyűjt a vihar, s robban a harag.

Elhúzza maga mögött sötét függönyét az est,

Minden mi szép volt, most feketére fest.

Hatalmas dörgés, a villám utat tép magának

Remeg a lehelete az összebújt világnak.

Vasláncok nehezednek minden mozdulatra

Halálfélelem száll, az elnyúlt pillanatra.

Ólom súlyával esik az eső a rettegő földre

Ördögi táncát járja a vihar körbe-körbe.

Óriási szélvihar bőszülten önti tomboló haragját

Elpusztítja a fáknak apraját s nagyját.

Recsegnek, ropognak az óriási törzsek

Sikolyba fulladva az ázott földre dőlnek.

Mikor letörik a zuhanásban egy-egy ifjú ág,

Mintha hallanám kegyelmet kérő súlyos sóhaját.

Mindez a viharnak mintha nem lenne elég

A villám máglyákat rak, s halott fatörzs elég.

Megunva démoni játékát az idő, most elsiet

A szétégett tájra utoljára még, büszkén nézeget.

Én állok, szívem-lelkem mély fekete gyászba

S értelmem kérdőjelét, majd ki magyarázza?