Egy tőzeges, egy apró patak, nagy legelők,

Vadgalambok, verebek a folyton veszekedők.

Fácánok, bíbicek, dalos kis pacsirták,

Kéklő búzavirágok, vörös futórózsák.

Ez az Én hazám s benne milliónyi kincsem,

Elmúlt gyermekkorom, drága szép emlékem.

Bodza bokor, benne óvó rejtekhelyem

Ha rám tört a képzelt „nagy veszedelem.”

Vívtam törökkel, harcoltam szörnyekkel

Könyveimből kibúvó ijesztő lényekkel.

Majd meguntam a harcot, s békét kötve,

A suttogó nádast jártam békákat követve.

Vadkacsákat lestem, fürge vízisiklót vártam

S néha csak úgy, hosszan meg-megálltam.

Mocsár illat járt, a vízen kacér fény játszott,

A pillanat ekkor öröknek, végtelennek látszott.

A mezőn pihentem illatos széna lett a párnám,

A földút mentén fűzfa állt, szomorúan árván.

Tücsök zenélt, a lepkék légi táncot roptak,

A bárányfelhők lomhán tovagomolyogtak.

A Nap, ha a fák alól árnyékot húzott elő,

Haza tért fészkére a nagy csőrű kelepelő.

Én is indultam, mint kinek sarkában a tatár,

Apró fénnyel mutatta az utat a szentjánosbogár.

Erdőszélén loholtam a szürkülő fényben,

Hársfavirág illata szállt a feketedő légben.

S megálltam, egy ágat arcom elé húztam,

Egy nagyot az imádott virágba szagoltam.

Átjárt az illat, talán víg lelkembe is jutott,

Szívemben a boldogság szépen nyiladozott.

Hársfa illatával tértem nyugovóra,

Lélegzetem váltott, halk szuszogóra.

Álmodnom nem kellett, hisz ébren már ott jártam,

E mesés természetben, a földi csodamennyországban.

De már csak emlékeim rajzolják lelkembe e tájat,

Honvágyam ül árnyékában a múlt bezárt kapujának