Lelkem tapossák, szétzúzzák a sárban
Hiába való kapaszkodásom a holdsugárban,
Reménytelen.
Szavak, mint korbács csattannak agyamon
Szétfröccsenő könyörgésem reszkető ajkamon,
Végtelen.
Életem tengerén a magány örvénye mosolyog
A remény kötéltáncosa lettem, a lábam inog
Reszketek!
Mint keselyű kering fölöttem a tébolyult magány
Gondolatok hajszolnak az őrültség fekete taván,
Elveszek!
Keserves vergődésem gúnyos mosolyokban ázik
A gyűlölet mérges nyila árnyékol, rám vadászik
Elfutok!
A jó szándék bilincselt kezei lehullnak a mélybe
Az elsápadt szeretet már máglyára téve,
Elbukok!
Remegő szavaim az ég felé törnek egyre
De nem felel senki a feltett kérdésekre
De miért?
Ez a világ csak hangok és szörnyű képek
És én már semmit, semmit sem értek
De ki ért?