Jöttem ismeretlen sötét mély alagútból,

S ki tudja ki engedett, hívott e világra?

Két ember vágya? A szerelem varázsa?

Nem tudom az életem kinek, s miről szól.

Két sejt az anyaméhben összeölelkezve,

Bennük ösztönös határtalan élni akarás,

Fonódásuk erősödő, s elkészül a varázs,

S egy csöppnyi szív, az élet ritmust verte.

Lettem test, egy lélek, tudattalan kis élet,

Mely sírás nyelven beszél, kér s közöl,

Boldogság, ha anyám öleléssel üdvözöl,

S ha felkelek álmomból, hiányától félek.

Majd apró méhecskeként ide-oda szálltam

Szedegetve a virágporos drága kincseket,

Gyűjtögettem a tudást s tanultam az életet,

S egy bús napon szörnyű titokra találtam.

Lassan szívem köré tekeredett a fekete tudat,

Mely borzongással, mély fájdalommal szorít,

Hogy a halál keze majd innét, végleg elszakít,

Azóta fekete szalagot hord minden egyes nap.

Napok, hetek, évek telnek szinte észrevétlen,

A halál már közeli ismerőskén vissza-visszatér,

Elragadja szeretteim sorra, s a lélek nem remél,

Hullócsillagként zuhanok, már fakul a fényem!