Féltem

Ma féltem, mint életemben soha még.

A perc lett szédítőn mély, tátongó szakadék,

Melyben fénytelen szemedet láttam,

Szívem verdesett a féltés szorító pántjában,

Ahogy feküdtél a rácsos korházi ágyon,

A világ eltűnt, csak TE voltál drága kislányom!

Arcodon nem ült a megszokott mosoly,

Tekinteted rám szegezted, de pillantásod komoly,

Bújtattam az érzést mely egyre nőtt bennem,

Hajszálon egyensúlyozott kitörni készülő könnyem,

Ujjaim csöppnyi kezedet ölelve fogták,

Imáim közben az ég kapuját szüntelen rohamozták,

Percek múltak, de éveknek tűntek

És a huncut fények szemedben újra megjelentek,

Apai szívemről a mázsás nagyköveket,

Elfújta nevető hangod, s helyén a remény rajzolt egy rügyet!