Elindult a Nap, már látszik feje búbja
Bíbor szegéjű ég peremén, fűzfa ágain
Fényhajszálait hajnali szél hintáztatja,
Visszatér a tájra sötét börtönéből a szín.

A kaszálón egykedvű emberek villáznak
Forog a széna, riadt siklók menekülnek,
Harmat cseppek zsenge fűben pompáznak,
Lábak alatt összeérve, hangtalan csendülnek.

Egy nagy fehér kövön kökény bokor alján
Zöld gyík ölti nyelvét, szűnik dermedtsége
Ahogy az erősödő napsugár átsétál a hátán,
Felpezsdül az éjszakában lehűlt hüllő vére.

Fácánkakas hangja érkezik, majd a madár is
Nagy robajjal száll le a már sárgálló búzába,
Hol a földön egy hangya lehullt magot visz,
Egy apró királyság hűséges dolgozó szolgája.

Fű alatt a földben ősapáink drága vére pihen,
Kik védték egykor e csöppnyi szép hazát,
Szellemük a zöld fűvel s apró virággal üzen,
Ha kell, emeld fel, s egyenesítsd a kaszát!

De tudd, a háborúban csak vesztesek vannak
Mert hiába a mámorító diadal, fényes győzelem,
A csatamezőn bátor nagyapák, apák, fiak halnak,
S mi öröm a hazának az a családnak gyötrelem!

Bár nem hallod a diadalban zengő harsonák zajától
Feleségek sikoltó jajszavát a hallgatag égre törve,
Anya fájdalmát sem érzed a tömegben ott távol,
S nem látod a gyermek szeméből, hull árva könnye!

Mert bizony Hősök Ők, kikről hallgat a történelem
Kik elvesztek a nagy csaták véres árnyékában,
De kik dolgoztak háborúk idején a földeken,
Árvaság, özvegység sanyarú fekete poklában?