Az utolsó bástya
Emlékeim, mint törött üveg,
Köztük járva belém vágnak,
Az érintésük fájó, hideg,
Sóhajaim zúgva szálnak.
Kinézve önmagamból
Pusztuló füstölgő világ,
Az Isten keze bajt szór,
Hervad a remény virág.
Szélvihar tép gyönyörű fákat,
A beteg föld reszket, pusztít láza,
Tenger hódítva partra lép, visz egy házat,
Mit tegnap dolgos kéz emelt, most lett halála.
Eső esik, de nem áldott, ez szörnyű Góliát,
Eleven vízfalat képez, s eltűnik a látóhatár,
Elmossa a nyíló rózsát s gyümölccsel teli fát
Fekete ruhában suhintva vág, Ő az ki arat, a halál.
Jelek ezek melyet Isten vésett, csak az ember balga,
Itt vannak szem előtt, s az ember meglátni nem akarja!
|