Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány

Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.

Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,

Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.

Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,

Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik

A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,

A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.

Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,

A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam

A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.

Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim

Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,

Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,

Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.