Örök apály
Visszahúzódva, mint félszeggé lett tenger Kit láncra verve hurcolt el az uralkodó apály, Ilyenné vált szárnyaló lelkem, mozdulni sem mer, Magány fedi kristály ablakom, fojtogat a félhomály. A múlt idéz képeket, ahogy ölén megpihenve hallgatok Dagály van lelkemben víg hullámok hátán feléd táncolok, Pálmafám vagy sudár testű, fény kacsint rám zöld koronádról, S elérem tested, puhán körbefonlak, hullik a boldogság virágpor. De lezuhant az égről a hold, benne sárgán izzó méz ízű szerelem Szilánkokká szakadva szét, melyek sebet ejtenek nehéz léptemen, Szívem- lelkem sötétségbe húzza egyre a halhatatlanná lett apály, A hold darabján sodródva élek s tudom már, soha nem lesz dagály. S a távoli égen hirtelen egy felizzó kékes fényű apró pont rohant Gyönyörű fényjáték a rám omló, feketén hömpölygő éjjelen, Csalóka fény volt, egy pillanatra fellobbantotta halódó hitem, Megdermeszt a felismerés, reményem az mi ily szépen zuhant.
|