Vézna, korhadó reményoszlopokon inog életem,
Gyakran tépi a sors keze, s csak néha simogatja,
A baj a rossz magjait két kézzel szórja s az bőn terem,
Könnyem a magány tavába pereg, lelkemben visszhangja.
A boldogság, ha nagy ritkán az árnyékos keserűség földjén
Gyökeret ereszt, szárba szökik, s már nyújtózna szirma,
Felhők jönnek, terhük jeges, s az ég vásznát tépi a villámfény,
Letérdelve remegő kezem a sáros holt virágot öleli, ringatja.
A lecsendesült viharok után, oly sokszor az égre néztem,
S hangtalan suhant a felhők peremére a választalan: Miért?
Hisz nem vagyok rossz, … bár tudom azt is, hibátlan sem,
Korhadó reményoszlopom meddig bírja még, a könnyeket s a vért?