Fölhajtja lassan a föld fekete fátyolát,
Gyönyörködik kékségében, s fogja vándorbotját.
De nem kelhetett a nap eléggé korán,
Már pipára gyújt a béres, s fen egyet a kaszán.
Mögötte a széna, rendbe vágva sorba
Rá néz a nap, de indul, sok a dolga.
Fölszárítja mind, a csillogó harmatot
Mit az est hanyagul szerteszét hagyott.
Ébreszti azt a lusta, hétalvó rigót
Aki még az este száz torokból szólt.
Huncut drága fénye lágyan cirógatja
A napraforgót, ki duzzogón a hátát mutatja.
De nyílik már a szirma, lassan fordítja fejét
Rákacsint a fénylő arcra, s fogadja hevét.
Ahogy a nap emelkedik egyre magasabbra
Munkához lát a természet apraja s nagyja.
A hangyák sorban állva magot hoznak, visznek
Fürge szárnyú méhek, a virágporban hisznek.
Ugrándozó vidám mókus szökell ágról ágra
Megkóstol egy ízes bogyót, majd indul odújába.
S mikor megpihen a nap az ég tetején
A gulyás kalapja, nem marad helyén.
Belemeri a hűsvizű vödörbe, majd fejébe nyomja
S szűnik nagy melege, vele együtt gondja.
De az idő múlik, a nap is vele halad
A délutáni fényben egy kis patak szalad.
Sás díszíti partját, s tövén békalencse,
Közte kecskebéka nagy szemet meresztve.
Szitakötőre vár, szúnyogra vagy légyre
„ Jó lenne egy falat, csak úgy estebédre!”
De a vacsorából nem lesz ma már semmi,
Hosszúra nyúlt árnyék az est jöttét jelzi.
Egy rózsaszín felhőbe megtörli homlokát,
Nyugodni tér a nap, elvégezte dolgát.
A tó tükrére épít egy csodás aranyhidat,
Majd eltűnik, s a holdnak enged utat.