Hajnalodik, nyílik az ég,
Sötét ajtóból a Nap lép,
Sugár lábát földre teszi,
A zöld mezőt nézegeti.
Igen piros még az arca,
Mert a felhő igen nyomta,
Amelyik a párnája volt,
Míg az álmok közt barangolt.

Ragyogó harmat cseppek
A napsugárra fölnevettek,
Igaz, csak halkan nagyon,
Aki álmos, hagy aludjon!
És a Nap egyre szépül
Aki ránéz el is szédül,
Mert mit felvett az a ruha,
Gyémánt fényű, hej de csuda!

Elindult az ég csúcsára,
Ki messze van az is lássa,
Áradjon szét a meleg fénye,
Jusson mindenki szívébe!
Mikor majd a túloldalon,
Aludni tér szép paplanon,
Rád kacsint a búcsú sugár,
˝Reggel meglát, aki majd vár!˝