A
Fa
Ága,
Drága
Virága
Hintázva
Terül a tájra.
Tavaszi szellő
A vidám tekergő,
Virágport hint a mezőn
S elbúcsúzik a dombtetőn.
Lenn a fűközt sárgálló fészek,
Benne türelmetlen fácán csibészek,
Csipognak, toporognak az apró lábak,
Az égen csattogva gyorsuló szárnyak,
A csipogás egyre hangosabb szapora,
Haza érkezett útjáról a fácán mama.
Pitypang virágának sárga szirma,
A röpködő népeket egyre hívja,
Csíkos hátú sárga darázs,
Fullánkja izzó parázs,
Zúgva köröz, röppen
S a sárga körben,
Nem biciklizik
Nektárt iszik,
Majd vígan
Tovaillan.
Tücsök zenél,
Lyuknál üldögél.
De ha Ő már játszik,
A hold is mindjárt látszik,
Hunyorgó csillagokkal jő az est,
A színeket zsebre teszi, feketére fest
Fákat, bokrokat, a távoli dombokat, az eget
A rigót is festené, de csak legyint, Őt nem lehet!
Mert a rigó korom fekete, mint a tenger feneke,
De ha fütyül, mindenki örül, oly szép az éneke.
Nyugodni tér a zúgó darázs, s a fácán csibék
A fészekben egymáshoz bújnak a tollpihék.
A távoli tóban lebegő hínárok fölött,
Egy kecskebéka frakkba öltözött,
Karnagyi rangra ez dukál,
Int, s a banda muzsikál.
Szól a dal, brekeke,
Itt a vége, hehehe!