Pálmafa néz a tenger vizére
Fölötte lebegő viharmadár,
Büszke hegycsúcs a sziget szívébe
Fehér sapkáján villogó napsugár.

A szél terel kósza bárányfelhőt
Árnyéka folt az aranyló parton,
Kis hullámok jönnek, hűsítők
S megtörnek egy felhevült arcon.

Napozó emberek, röppenő víg kacagás
Labda pattan, fagylalt, a csöppnyi tél
Papírsárkány után lihegő nagy futás,
És hirtelen megállt az idő és a tér!

S a föld reng, vízfal nő, szörnyű óriás
A partra veti gyilkos, áttetsző szemét
Nyomában sikoly, értelmetlen pusztulás
Egy ember imára kulcsolja össze a kezét.

Papírsárkány szalagját csöppnyi kéz szorítja,
Majd lassan elernyed, teste a mélybe vész,
Nevét édesanyja az őrület határán sikítja,
„ Megyek Én is” s ugrik „ Ha a menybe mész”

Utolsó leheletek buborékba zárva emelkednek,
Semmibe tűnnek, a zavaros kavargó felszínen,
Lelkek szállnak, harsonák a felhőközt zengnek
„ Miért tetted ezt?” kérdem félő alázattal, Istenem.