Emlékedbe görcsösen kapaszkodva

Függtem a semmibe az élet peremén.

Lelkemet-szívemet tépő széllel dacolva,

Lábujjhegyen imbolyogva tartott a remény.

A magány lehelt rám hófehér zúzmarát,

De nem eresztettem gyönyörű emlékedet,

Mormoltam ajkad nekem súgott szavát, mint imát,

S dermedt lelkemmel vártam, jöjjön újra kikelet.

…De reményem leomlott a csalódás súlya alatt,

Mely hirtelen lecsapott akár gyilkos szökőár,

Az élet peremén két kézzel taszított át a pillanat,

Lezuhanva, reszkető ujjal emléked elérni, nem tudom már….