Lépkedem, talpam monoton pecsét
Az úton hagyja létem egyszerű jelét.
Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam
Hosszú évek multán, haza találtam.

Haza jöttem, fájdalmas a régi táj
Lelkemben az érzés, sikoltó sirály.
A régi házat szemem hiába kutatja
Mint sírhalom, helyét domb mutatja.

Nincs már eresz s alatta fecske lak
Nem kacsint búcsút, az ablakon a nap.
Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim,
Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.

Eltűnt a nyáj, a kos s a kolomp hangja,
Nincs már puli sem, hogy visszahozza.
A pásztor sem faragja pipázón új sípját,
S nem törli homlokába kopott inge ujját.

Csak a fűzfa áll ott, a földes út mentén
Akár régen, szomorú, árnyéka egy lepkén.
Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja
S felröppen riadtan, s én indulok utána.

Fehéren vakító, fekete apró pöttyös szárnya
Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja.
Tovatűnt, csak a pillanat mi lelkemben maradt,
S szemem a távolban zöldellő, legelőre tapadt.

S megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik,
Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik.
Mutatja, hogy gyenge s törött a szárnya
Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána.

De hiába hív, e darabot ismerem már régen,
Ő a pusztában a legnagyobb, élethű színészem.
Mert amit játszik az egy igazi nagy dráma,
Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fiókája.

De megnyugtatom, mégis csak utána megyek
A kis csatorna partján majd megpihenhetek.
Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját,
A szél orromra köti az iszapos víz, finom illatát.

Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol,
Hínár lebeg a vízen s szememen, ködös fátyol.
Üldögélek a parton, s idézem a régi szép nyarat,
Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.

Árnyék nyúlik nagyra, s félek, hogy elszakad
Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad?
Vadkacsák írnak, nagy V betűt a nyugodt vízre,
Majd aludni térnek a lándzsás, gyékény tövébe.

Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek,
Hárs illata ölel, jókedvűen a haza felé megyek.
Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm,
Arcomon gondtalanul lógatja lábát, az öröm.

Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében,
Ahogy haza indulva, vissza-visszanéztem.
Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról,
Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.