Nyár volt, az ég fakókékbe,
A föld üde zöldbe öltözött,
Lángolt a Nap izzott fénye,
Lépkedtem az út menti fák között.
Virágillat lelkem poros szobáját járta
S kitárta a rég bezárt maszatos ablakot,
Melynek üvegén száraz barna-sárga
Levél, majd áttetsző jégvirág lakott.
A jelen táncra perdült
S a múlt itt táncolt vele,
A fejem szinte beleszédült,
Remény fátylán át a jövő derengve,
Elmosódva bár, de ő is forogva ropta,
A boldogságnak csendült víg nevetése,
… De a rideg világ, ezt mind sárba dobta,
Édesapám keze hideg, s nincs szívverése.
Fekete este lett hirtelen
Lelkem csillagtalan sötét,
Könnyeim kezére pergettem,
Reszketve suttogtam nevét,
Ágya előtt térdre esve kitört a fájdalom,
S üvöltve kiáltottam a néma égre: Miért?
… Nem tudom, hogy, de mentem a lábamon,
Vánszorogva árván, indultam papért…