Egy barna kis kavics tenyerem közepén

Nézem, ahogy körbefonja a késő esti fény.

Formája, mint egy negyednyi dió

S oly sima akár a csendes esti tó.

Nagy a csend. Szobám csupa hallgatás

Csak egy pici pók a társam, senki más.

Ő hálójában ül, én fekszem az ágyon

Ujjaimat féltőn, a kis kavicsra zárom.

Bőröm érzi hidegét, ahogy rátapad

Furcsa, mert mégis melegséget ad.

Édesapám adta egykor egy hétköznapon,

De ünnep volt az a nap, most már tudom.

Valahol meglátta s lehajolt, tenyerébe vette

Ezt a barna kis kavicsot fontosnak érezte.

Most itt van a kezemben ez a drága kő,

De édesapám otthona, már rég a temető.

Tenyerem szorítom, lelkemet a gyász s bánat

Könnyeimmel üzenek az ég, egy fénylő csillagának.