Hajnali játék
Sápadt búzavirág az ég,
a Nap, izzó pipacskehely,
zöld szegély a messzeség,
lábamhoz pitypang ül közel.
Útifűn harmatgyöngy ragyog,
bámész árnyék bámulva nő,
a szellő még andalog,
lábnyomán gomba az idő.
Szénaillatú szerető
a fénnyel csókoló hajnal,
bennem a vágy nagyra nő,
de kuncog és tovanyargal.
Lépek, a reggel integet,
egyre árad az aranyfény,
szemem tükre kis liget
kis dombján ott ül a remény.
Mag-ad
Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne,
fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe.
Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak,
a vöröslő fényben árnyak magyaráznak.
Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag,
lezuhant tobozból szétgurul a mag,
rozsdás fűközé ül, mohás korhadt gallyra,
éhes földrepedés e magot akarja.
Reszkető magoknak felhő lesz az anyja,
vizével itatja, árnyékkal takarja,
ringató esővíz, dédelgeti őket,
bebújnak a földbe, hosszú álmok jönnek.
Üres az esti ég, nincs Hold, nincs már felleg
elfáradt a máma, horizonton billeg
a közelgő holnap, karján új nap fénye,
embernek és magnak, feltámadt reménye.
Alkony a háztetőn
Sétál az alkonyi fény,
bokrokon, háztetőn jár,
elalszik az ég kékje,
felleg takarója száll.
Árnyékok nézelődnek,
kíváncsian hajlanak,
a csend teste már ívben,
ölén szavak alszanak.
Háztetőn siklik a fény,
vörös csúszda a kupás,
fekete tó az udvar,
de néma a csobbanás.
Sápad az alkonyi fény,
lábat lógat az este,
bokornyi árnyék bámul
a holdfényes ereszre.
Felhő fényekkel
Felhő úszik a Nap homlokára,
láza csitul, fénysóhaja száll,
a feszült villanydrótokon
az alkony, csendet komponál;
s bámulják az ablakszemek
a nagy cserép kalap alól,
hogy lopódzik egy árnyék,
de rá már a rigó se szól.
A kerítés résein bebújik
lassan a lomha estidő,
s elenged a nyár forrókarja,
s elhagy ,mint csalfa szerető.
Egyszer
Egyszer majd oly bonyolult lesz a világ,
hogy eltéved benne az értelem,
az ember, mint levél lóg majd
az öntudatra ébredő gépeken,
és kacattá lesznek a versek,
s a szó festette képek a lapon
kikopnak, és semmibe tűnnek
az idő kezében himbálódzó radíron.
Egyszer majd halálos beteg lesz a Föld,
felszökő lázában minden megég,
poshadt tengerek vizében fuldoklik
a civilizáció, és az önző emberiség.
S ha nem lesz már se ember, se gép
szűnik a láz, és eltűnik az ember szennye,
meggyógyul a Föld, s talán egyszer
feltámadnak a szavak, e világegyetembe’.
Májusi csend
Rózsám szirmai rejtik el
az alkony utolsó fényeit,
a hang lassan letérdepel,
fűközt a szavak már nem lelik.
Csend jár, zsebében nesz motoz,
egy csillag pillája kéken rebeg,
kacsint a fenyőről egy zöld toboz,
de árnyékot vetnek rá a fellegek.
Hallgatom a csendet, s beszél,
hozzám bújik, lágyan ölel,
hársvirág illatát hozza a szél,
rég voltam a békéhez ily közel.
A csend egy nagy meleg tenyér,
lassan ráhajtom őszülő fejem,
szívemben csak andalog a vér,
talán a halál lehet pont ilyen.
Lélegzet oson, a szív néha üt
csend bennem és mindenütt
körbezár az árny és a fény
ma a világ mindene enyém.
Szikrák, szelek, tavaszok
Újra festik a kopott reményt.
Nagy szavak, szép ígéretek
bódítják újra a Kossuth teret.
Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög
és mind, mind virágporra vár,
és az ábrándokból hazát eszkábál.
De üzennek a régi tavaszok,
melyeknek rügye maradt meddő,
néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.
Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,
hová hulltak a gyümölcs ezrek,
kik vittek mindent és semmit sem fizettek!
A szó kering, száll, mint könnyű por,
de az ígéret, ha valótestre nem talál,
újra régi idők jönnek, hol az élet, maga a halál.
Újra festik a kopott reményt,
a szabadság bilincseit törik,
talán már holnap a jó, a gonosszal megütközik.
De tudd, nem elég csupán győzni,
az igazságot és a becsületet,
úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!
Az ígéret te vagy, te magad magyar,
áldjon vagy verjen az isteni kar,
de ha önmagad sorsáért nem teszel.
mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!
Hervadó kokárda
Nagy fekete szárnyát
kitárja az este,
árnyék madárhad ül
nemzeti színekre,
Himnusznak hangjai,
Szózat szavaival
nyugovóra térnek ,
nincs már Nemzeti dal.
Dicsőség fényei,
szabadságnak lángja,
elszunnyad, szendereg
múló nap porába’,
magasztos nagy szavak
üres csenddé válnak,
egymásnak az urak
bőszen gratulálnak.
Ma, kik egyek voltak
holnap kettéválnak,
kapzsiság ül neki,
neki a hazának,
két pofára eszik
a Balaton partot,
mit nekik a nemzet,
sarokba a kardot!
Oda harmincévnyi
csodás nagy ígéret,
nemzeti szalaggal
fojtják meg a népet,
meglopott érzelmek,
ember cserbenhagyva,
ábránd marad-e, a
kokárda szalagja?
Ünneplő magyarság
Árpád vérű nemzet!
Nem akarunk hazát,
igazabbat, szebbet?
Vagy elég mit adnak
az új ispánjaink?
Ránk omlik az ország,
elhagynak fiaink!
Kikeleti hangulat
Tavasz az ágon hintázva lengett,
néztem a Napot, a földi epret,
az ég peremén vöröslő húsa,
levet engedett a földes útra.
Bíborban ázott a bodza ága,
szégyenlős, vörös apró madárka
kitárta szárnyát, a hangja cserfes,
dala vidám volt, igaz szerelmes.
Megtisztult az ég, oda a felhő,
apró kis kedvem hirtelen felnő,
napsugár kacsint barackvirágra,
lent a fűben már a pitypang várja,
hogy arany szirma szemekben csengjen,
lélek tisztuljon, a szív csevegjen,
jöjjön szebb világ az emberekre,
legyen mindenki végre, szeretve!
űrsisak ispánokkal
mára elég lenni csak
kiszorul az értelem
működnek az ösztönök
szív és agy két fél elem
lép az élet fogy az út
a boldogság misztikum
cigaretta füstje száll
egy üveg sör fél a rum
fájlokba zárt szeretet
tömörített sorsokon
a letiltott valóság
már a halállal rokon
zúg a gép és száll a por
méreg rágta a tüdő
áttéteken a sugár
árnyék nyúlik holt idő
mára elég lenni csak
minek is az értelem
rabszolgák az emberek
bilincsük a félelem
pin kód kártya kibertér
emberiség marsra száll
ispánokon űrsisak
rajta a turulmadár
felfalt bolygó csontjai
csillagfényben hófehér
ha lesz ki egyszer erre jár
meglátja hogy mennyit ér
hová visz a fejlődés
mily buta az értelem
teremtésen korona
lezuhanó szégyenem
Fura vers a csendről
Léptem tör a csendből darabot,
s elgurul az út kövén,
az árok mélyén meglapul,
hová nem jut el a fény.
Sötétből csend szökik szárba,
kúszik, teste végtelen,
ága bogas ágvilláján
fészket rak a félelem.
Hangtalanul reszket az éj,
tenyerében fénydió,
felhők jönnek összetörni
a villám hangja koppanó.
Fénydiónak minden húsa
lábam elé lepereg,
a csend sebét összehúzza,
amely sántán elbiceg.
reggel van
reggel van árnyék lép
ablakban élőkép
két rigó felröppen
száz veréb nincs csöndben
létrára fel a Nap
felhők közt feladat
napsugár egy-kettő
mezőről hegytető
hóvirág rám kacsint
tavasz van szép megint
hófehér zöld és kék
fölött a cinegék
röpülnek magasba
csicsergés nyakamba
lábait lógatja
szívemen a talpa
kikelet fényei
a lelkem megleli
boldogság békesség
mosolygó mindenség
Köd leng (reflexvers)
Köd leng, az éj fátyla,
a táj titok, sejtelem,
bokor homlok, fa arcvonása
érnyék barázdás végtelen.
Se hang, se fény nem jár
a hallgatag szürke sötét,
börtönfal ,rács nélküli ,
foglyul ejti életét,
annak ,aki nincstelen,
ki otthontalan árva,
kit eladott a félelem
az éhségnek vacsorára.
Foszló kabát, koszos ingnyak,
benne egy test reszket,
kékülő ujjak ,gyönge sóhaj,
holnap ki állít keresztet?
Leltár
Vállakat rándító közöny
bámul a kéregető percre,
ki mellett görnyed háttal
földön kuporog a remény,
köhög , vért köp a szorgalom,
megrázkódik sebbel teli teste,
mely fölött döglegyek röptét
festi meg a menekülő fény.
Kivágott nyelvű harang hallgat,
a falak alatt az ácsorgó csendek
fekete sóhajt feszítenek az égre,
s a gyermekfélelmek pityeregnek.
Rúgásra lendül a nagy vagyon lába,
s nyüszítve elfut a kóbor emberség,
gyűlölet járőröz, övén bilincs s törvény,
a hatalom határtalan, övé a mindenség.
Abdai szél
Mikor lehunyta szemét
az Abdai fák alatt,
az elmúlás kezében
ott hitázott a lakat.
Míg peregtek a képek
lezárt szemhéja mögött,
az őszi szél sóhajtott,
fagyos kínok közt nyögött.
A világ gonosz maradt
és kapzsi ,telhetetlen,
tört sorsok a markokban,
és profit a zsebekben.
Maradtak a fegyverek,
felsírtak a háborúk,
és a békéért öltek,
haltak apák és fiúk.
Az ártatlanok vére
fekete földön rózsa,
a hatalom szakítja,
de mi tehetünk róla.
Nem tudhatom, hogy másnak
kínnal tűrni, hogy lehet,
hogy az urak ,mint a borsót
pergetik az életet,
a másét , a szolgáét….
és a hízott gaz mulat,
miközben törli kését,
ő dicséri az Urat.
Az Abdai fák alatt
sóhajt és felnyög a szél,
bakancsos idők jönnek,
hol az ember nem remél.
Felszín alatt
Fölöttünk fagyos felszín,
görcs fogta ujjak rajta,
járőr a hideg örvény,
zord, kegyetlen fajta.
Harminchárom éve
ide nem jut le a fény,
didergő testünk tápja
a rothadó remény.
Víz szorít lent, és fönt
szél zajong, hullám rohan,
ujjainkat csizmák rúgják,
s a megfagyott lelkünk rian.
Kifosztott kagylóhéj létünk
üresen iszapágyra száll,
a felszínen tűzijáték mulat,
s a mederben sétál a halál.
Millióknak szótlansága,
millióknak beletörődése
kétmaréknyi urat éltet,
de senki nem bánja mégse.
Nyárvég
Nem jön velem, mert nem jöhet,
mögöttem lemaradva lépeget,
és leül majd a hárs alatt a padra,
néz utánam, pillantása simít a hajamba,
és közben az ősz ezer színével ölel,
ha visszakiáltanék? tudom már nem felel,
elgyengült karja int, s az avarba hull
pont mint a szívem, egyre csak fakul.
És halott a nyár, bőrén megcsillan a dér,
elsiratja az ősz és temeti a tél.
Szeptember
Szemben a háztetőről
lassan lemászik az este,
cserépről cserépre áll,
majd ráfog az ereszre,
és lassan hintázva, lengve,
ráhuppan a rózsalevelekre.
Nagy, sötét mellkas a kert,
széllélegzet neszez benne,
megfeszülő bordaágak
reccsennek a végtelenre,
mely a kerítésen ülve bámul,
kertbe ölel ,s vele tágul.
Sötétségből szárnyak nőnek,
kert - mellkasban kergetőznek,
csendet fog a bagoly karom,
viszi messze, én és a som,
hallgatjuk, hogy szól a kuvik,
és az ősz is hozzánk bújik.
Alkony a városban
Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,
bámész nyomorúság jön, biccentve köszön,
hömpölyög az idő, most az utca a meder,
sorsok fuldokolnak, de úszni egy se mer.
Templomok csendje gurul ki az útra,
zajok lépnek bele, csilingelő szilánk
cserepei a füleknek csapódnak,
ma még az Isten se néz le ránk.
Kátyúk mélyén porladó ígéretek
lesik a pattogó futóműveket,
a jelen szakadt zsebét tapogatja,
a jövő az úton valahol elveszett.
Nemes urak lomha lépte port kavar,
ravasz mosolyuk felett napozik a derű,
s míg foghegyről jó napot szólnak,
a pór szájakban szitok feszeng, a keserű.
„Szép ez a város, és hát fejlődni se rest!”
Csak halkan, mert még fel kell a valóság!
Nagy szavak hullnak a kis semmi tettekre,
és bimbót feszítve virágzik a nyomorúság.
Kiül a tompa tekintetű könyöklő közöny,
bújik az igazság, a becsület biccent s elköszön,
hömpölyög az idő, most az utca a meder,
sorsok hullája úszik, a ma csak halni mer.
Júliusi pocsolya /Reflex vers R.M. –Július/
Dörren az ég, madár csitul,
szivárvány,
villám kacsint, kék lesz tőle
a párkány,
nagy lábakon eső ballag,
de hova?
Alga zölddel integet a
pocsolya.
Megcsillanó levelek közt a rigó
fütyül egyet ,július van,
halihó!
Hajnali pára
Nézd, ahogy a hajnali pára száll,
testében bokrok, egy gubbasztó madár,
levélen, virágon, könnye felragyog,
valahogy így tűnök el, ha majd meghalok.
Nézd, ahogy a hajnali pára ül,
bámul mozdulatlan, teste nem feszül,
árnyék és a fény benne összeforr,
ahogy bennem is majd, holtan valamikor.
Nézd, ahogy a hajnali pára leng,
az ébredő táj már mocorog, feszeng,
és mikor a nap parazsa lángra gyúl,
eltűnik a pára, semmibe simul.
Nézd, ahogy a hajnali pára száll,
fönn az égen nincs felhő, madár,
eltűnik a pára, s a levél,a virág nem ragyog,
ha eltűnök majd, szállnak-e utánam sóhajok?
Nézd, ahogy a hajnali pára száll,
csendeket sóhajt a kakukkmadár….
Májusi este
Kakukkszó, pacsirtadal
becsomagolva szépen,
áttetsző papír a csend
a vén alkony kezében.
Zöld közt apró hógolyók,
bújó gyöngyvirágkehely,
szellőtenyér rásimít,
és ő illat énekel.
Megsötétült perc pereg,
fényt suttogó csillagok,
hunyorognak huncutul
szemük tükrén én vagyok.
Ember, csillag összenéz,
halványkéklő szembogár,
múlt időknek képeit
vetíti egy fénysugár.
Harangszó
|