1981

Először éreztem fájdalmát

a hervadó virágnak,

gyermek lelkembe karcolta

utolsó sóhaját,

először szegeztem kérdést

a szűkszavú halálnak,

mikor gyertya könny

siratta  a fekete fejfát.

Keresztek szívembe szúrva,

egy év, három sírhalom,

gyermeki énem riadtan súgta:

„Apa, ma elalszom,

csak ne legyen fájdalom!”

...és elaludtam, szívemben kövek

egymásnak csapódva adták az ütemet,

s mikor egy-egy éles szilánk pattant,

felriadtam:” Ne, ne legyen több hant!”

Szívemben azóta ácsorog az idő,

nyolcvanegy, nyolcvanegyet dobog,

a gyertyakönnyeket pergető

szomorú láng, még most is, most is lobog,

de nincs már kinek nyafogva,

ígértem könnyű álmokat,

mert jött a szűkszavú halál,

s életén kattant a lakat.

A nyolcvanegy vállába karolva

megannyi  év,

s az idő bár  még mindig ácsorog,

de közel, közel a rév.,

s a viaszkönny majd fejfámon csorog.