Fekete felhők égi útjukat lomhán járták.

S a szél nézett utánunk tétován.

S legyintett, egy bokor levelét cibálva

A szendergő erdő mélyére bújt,

Mozdulatlan némaságot hagyott hátra,

S álmában viharként dúlt.

Hold tolta szét a felhők zárt oszlopát,

Lenézett a kerek ablakon,

Sárgán szemembe szórta fénysóhaját,

Ma fájt, hát lassan becsukom.

Nyársfának dőlve hallgatom lélegzetem,

S hogy egy fácánkakas

Megriadva robajjal száll a vak éjjelen,

Hangja érces, bántón magas.

Majd a Csend előkerült, kitudja hol járt,

De most itt van velem,

Rám mosolyog, kacsint, keblére ránt,

S én némán átölelem.