Csendbe ölelve
Szürkült az ég s egy galamb szállt át
A lenyugvó Nap utolsó sugarán,
Fekete felhők égi útjukat lomhán járták.
S a szél nézett utánunk tétován.
S legyintett, egy bokor levelét cibálva
A szendergő erdő mélyére bújt,
Mozdulatlan némaságot hagyott hátra,
S álmában viharként dúlt.
Hold tolta szét a felhők zárt oszlopát,
Lenézett a kerek ablakon,
Sárgán szemembe szórta fénysóhaját,
Ma fájt, hát lassan becsukom.
Nyársfának dőlve hallgatom lélegzetem,
S hogy egy fácánkakas
Megriadva robajjal száll a vak éjjelen,
Hangja érces, bántón magas.
Majd a Csend előkerült, kitudja hol járt,
De most itt van velem,
Rám mosolyog, kacsint, keblére ránt,
S én némán átölelem.
|