Hol gyermek lehettem /Honvágy/
Egy tőzeges, egy apró patak, nagy legelők,
Vadgalambok, verebek a folyton veszekedők.
Fácánok, bíbicek, dalos kis pacsirták,
Kéklő búzavirágok, vörös futórózsák.
Ez az Én hazám s benne milliónyi kincsem,
Elmúlt gyermekkorom, drága szép emlékem.
Bodza bokor, benne óvó rejtekhelyem
Ha rám tört a képzelt „nagy veszedelem.”
Vívtam törökkel, harcoltam szörnyekkel
Könyveimből kibúvó ijesztő lényekkel.
Majd meguntam a harcot, s békét kötve,
A suttogó nádast jártam békákat követve.
Vadkacsákat lestem, fürge vízisiklót vártam
S néha csak úgy, hosszan meg-megálltam.
Mocsár illat járt, a vízen kacér fény játszott,
A pillanat ekkor öröknek, végtelennek látszott.
A mezőn pihentem illatos széna lett a párnám,
A földút mentén fűzfa állt, szomorúan árván.
Tücsök zenélt, a lepkék légi táncot roptak,
A bárányfelhők lomhán tovagomolyogtak.
A Nap, ha a fák alól árnyékot húzott elő,
Haza tért fészkére a nagy csőrű kelepelő.
Én is indultam, mint kinek sarkában a tatár,
Apró fénnyel mutatta az utat a szentjánosbogár.
Erdőszélén loholtam a szürkülő fényben,
Hársfavirág illata szállt a feketedő légben.
S megálltam, egy ágat arcom elé húztam,
Egy nagyot az imádott virágba szagoltam.
Átjárt az illat, talán víg lelkembe is jutott,
Szívemben a boldogság szépen nyiladozott.
Hársfa illatával tértem nyugovóra,
Lélegzetem váltott, halk szuszogóra.
Álmodnom nem kellett, hisz ébren már ott jártam,
E mesés természetben, a földi csodamennyországban.
De már csak emlékeim rajzolják lelkembe e tájat,
Honvágyam ül árnyékában a múlt bezárt kapujának
|