Naplemente magányosan
Mintha beteg volna a nap, ezen az alkonyon.
Arca tűzpiros, mint eper a hófehér abroszon.
Bágyadt sugarai maga előtt hevernek ledobva,
Félig elmerülve áll, a vérvörös habokba.
A reggel még eleven tó, most sírként elnyeli
Sugarai nyúlnak, mint fuldokló kezei.
Tekintetem követi őt az aranyhídon át,
Búcsúzom tőle, de ajkam nem leli szavát.
Nincsenek szavak a fájdalomra, mit érzek,
Üresek gondolataim, mint egy téli fészek.
Mert szívemet a magány, mint óriási kő
Úgy nyomja, s lelkem, zokogó eső.
|