A nap útja
Fölhajtja lassan a föld fekete fátyolát, Gyönyörködik kékségében, s fogja vándorbotját. De nem kelhetett a nap eléggé korán, Már pipára gyújt a béres, s fen egyet a kaszán. Mögötte a széna, rendbe vágva sorba Rá néz a nap, de indul, sok a dolga. Fölszárítja mind, a csillogó harmatot Mit az est hanyagul szerteszét hagyott. Ébreszti azt a lusta, hétalvó rigót Aki még az este száz torokból szólt. Huncut drága fénye lágyan cirógatja A napraforgót, ki duzzogón a hátát mutatja. De nyílik már a szirma, lassan fordítja fejét Rákacsint a fénylő arcra, s fogadja hevét. Ahogy a nap emelkedik egyre magasabbra Munkához lát a természet apraja s nagyja. A hangyák sorban állva magot hoznak, visznek Fürge szárnyú méhek, a virágporban hisznek. Ugrándozó vidám mókus szökell ágról ágra Megkóstol egy ízes bogyót, majd indul odújába. S mikor megpihen a nap az ég tetején A gulyás kalapja, nem marad helyén. Belemeri a hűsvizű vödörbe, majd fejébe nyomja S szűnik nagy melege, vele együtt gondja. De az idő múlik, a nap is vele halad A délutáni fényben egy kis patak szalad. Sás díszíti partját, s tövén békalencse, Közte kecskebéka nagy szemet meresztve. Szitakötőre vár, szúnyogra vagy légyre „ Jó lenne egy falat, csak úgy estebédre!” De a vacsorából nem lesz ma már semmi, Hosszúra nyúlt árnyék az est jöttét jelzi. Egy rózsaszín felhőbe megtörli homlokát, Nyugodni tér a nap, elvégezte dolgát. A tó tükrére épít egy csodás aranyhidat, Majd eltűnik, s a holdnak enged utat.
|