Naplemente után
Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra, Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény, Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra, Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.
Szellő lebbenti a nádast, s az alvó vadkacsákat Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik, Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának, A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.
Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt, Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.
Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye, Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát, Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!
|