Lábam alatt halad a mező,

követem, s magammal emléket viszek,

melyben meleg nyár volt rekkenő,

rám kiáltottak a fészkelő bíbicek,

de most csak a gaz nő nagyra,

hogy a múltat elbújtassa.

A semminek támaszkodva

pillantásom a tájra tántorog,

égi útján hold biceg, csonka

fényét nyeli az ásító vályog,

mit csúnyán helyben hagyott az idő,

elvitte tapaszát már nincs felette tető.

A domb előtt letérdelek,

mintha áldott sírhalom volna,

mert benne nyugszik a fal s az eresz

édesapám rég nem hallott hangja,

régi ízek, gyermekkori álmok,

halk suttogásközt, könnyem hullik rátok.